(Időtlen idők óta nem blogoltam, valahogy se kedvem, se időm nem volt rá. Nem mondom, hogy ez egyik napról a másikra meg fog változni, de szándékomban áll megint gyakrabban írni.)

Egy éve ülök rendszeresen motoron. Jó, akik böhöm gépeken szántanak az autópályákon, erre felhúzhatják az orrukat, mondván, egy robogó nem motor. Tegyék, efajta felsőbbrendűségi komplexusokat a pszichiáter hivatott kikúrálni, városban tökéletesen megfelel a tizenkét "paci", amit a 125 köbcentis motor nyújt. A munkahelyi út idejét a felére csökkentettem, dugóban kényelmesen el lehet lavírozni a veszteglő autók közt. A benzinfogyasztás is "borzalmas", havonta-hathetente tankolok úgy 10-12 euróért, a biztosítás filléres.

Persze robogóból sokféle van, én a "maxi-scooter"-nek nevezett kategóriára voksoltam, lévén nagyobb, kényelmesebb, mint pl. egy Vespa, az autósok a "klasszikus" - azaz kicsi - robogókkal ellentétben emberszámba veszik. Az ülés alá a megvilágított raktérbe akár két sisak is befér (vagy a sisak mellé dzseki és vesevédő), a hátsó csomagtartó-dobozzal felszerelve pedig hétvégi bevásárlás is bevállalható vele. Persze az "ülés" szó szerény kifejezés a hatalmas, kényelmes díványon üldögél a pilóta - és az utas is.

Igen ám, de mi a helyzet, ha városon kívül az uticél? A válasz: rövidtávon semmi. A gép képes akár a százhuszas tempóra is, igaz akkor már erőlködve. Próbáltam, de szerencsére háromsávos szakaszon - koppra vett gáz ellenére a megengedett tempó alatti sebességgel nem élvezet. Viszont ha muszáj, megléphető. Csak a derék bírja.

Az országuti szász-száztizet viszont jól hozza a gép, bár robbanásszerű gyorsulásokra nem számíthat az ember, a teherautó-előzéseket előreláthatóan meg kell tervezni. Ilyenkor gyerekkori emlékeim köszönnek vissza, amikor az "átkosban" kereklámpás Zsigulival gurultunk a Balaton felé, és az autópálya elfogytával minden előzés egy-egy kalanddá vált. Ha nincs előttünk egy kilencvennel cammogó teherautó, lehet élvezni a kilátást, a kanyarokba is be lehet dőlni valamelyest. A nagy különbség a motoros előregörnyedt tartáshoz képest üdítően egyenes ülőhelyzet - mivel hely van elég, előrenyújtott lábbal, "csopperes" lábtartással lehet suhanni az utakon. Ez a tartás a vezetési stílusra is kihat: csak semmi hősködés, cikázás, helyette gyors de nyugodt suhanás.

Mifelénk akár A-kategóriás jogsi nélkül is lehet vezetni 125 köbcentis kétkerekűt, mindössze egy már néhány (ha jól emlékszem, öt) éve meglévő B-kategóriás jogosítvány szükségeltetik. Egy hatórás, kizárólag gyakorlati oktatás után fel lehet ülni és hajrá. Efajta szabályok pillanatnyilag Ausztria, Luxemburg és Olaszország területén érvényesek - ha jól tudom, Németországban már elgondolkodtak e rendszer bevezetésérén, és Magyarországon is megkezdődött egy óvatos "mi lenne, ha"-tépelődés, persze az ilyenkor szokásos polemizálással, hajtépésre késztetően bugyuta ál-ellenérvekkel fűszerezve.

Szóval jó egy ilyen járgány, főleg a városban. Azért már elgondolkodtam azon, hogy beszerzem egyik négyszázas vagy hatötvenes kaliberű"nagytestvérét". Hogy erre mi késztetett, azt legközelebb elárulom.

(A képek nem tőlem származnak, a folytatásban majd saját képek is lesznek.)

Főoldalra vele!

Hétvége, nyugalom. Ülök a fotelban, olvasom a vasárnapi lapot. Mellettem kávéscsésze, a háttérben a rádióból halkan zene szól. Hirtelen mozgásra leszek figyelmes a szemem sarkából: aprócska pók ereszkedik alá az állólámpa ernyőjéről. Rövid meglepődés részemről (hé, a lakás van olyan tiszta, hogy ne mászkáljanak benne apró állatkák!), meglehet még nagyobb megdöbbenés a pók részéről. Megtorpan, mozdulatlanul lóg a leheletvékony szálon. Szinte farkasszemet nézünk, taksáljuk egymást. Aztán mintegy vállat vonva elindul felfelé a szálon, minden sietség nélkül, én visszafordulok az újsághoz. Isten hozott nálam. Csak ne hagyd szanaszét a holmidat.

Főoldalra vele!

Pisilt Jolie kisfia

Munkatársunk jelenti a helyszínről: Angelina Jolie Pax névre hallgató hatéves kisfia ma a tízórás nagyszünetben az iskolai vécén könnyített magán, a csobogást több osztálytársa (és az annak öltözött riporter) is hallotta. A végtermék megtekintésére azonban nem volt lehetőség: a jól nevelt gyerek gombnyomással működésbe hozta az öblítőberendezést, a színésznő testőrei a fülke ajtajához vezető utat elállták. Így az sem derült ki, állva vagy ülve pisilt-e Angelina Jolie és Brad Pitt kisfia.

Főoldalra vele!

Múlt héten kezdődött el az új NFL-szezon. Mivel azon szerencsések közé tartozom, akiknek bejön az ESPN America sportcsatorna (erre mondjuk bő három hete jöttem rá, éljen a kábelszolgáltatóm!), meg is néztem két élőben közvetített meccset. De most nem maga az amerikai foci és az NFL lesz a téma - illetve csak közvetve.

Nem sorolom magam sem a nőjogi aktivisták, sem a hímsoviniszták közé (rendben, inkább vagyok hímsoviniszta mint vérfeminista), de több szempontból is érdekes az american football, és a nők viszonya:

Az Egyesült Államokban hatalmas üzlet az amerikai foci (a továbbiakban "foci" - a "huszonkét ember rohangál fejetlenül egy bőrgolyó után"-izéről csak ügyvédem jelentlétében): minden magára valamit is adó közép- és felsőoktatási intézmény "tart" saját focicsapatot, a jobb egyetemek párharcára több tízezer ember jár ki és biztatja a csapatot - ez betudható a lokálpatriotizmusnak is, lévén az egyetem az "ő" városukhoz tartozik. Egyetemi csapatok a számtalan liga egyikébe tartozván mérik össze erejüket a konkurrenciával.

Az egyetemi csapatokban kitűnő játékosoknak esélyük van egy éves válogatás ("NFL Draft") során leszerződni a 32 NFL-csapattal. Ha bekerülnek az induló formációba, komoly karriert futhatnak be: sokmilliós szerződések, annál is magasabb reklámszerződések, esetleg saját "merchandise", és még ennél is több. Puszta tíz év alatt megszedhetik magukat annyira, hogy visszavonulásuk után soha ne kelljen nekik dolgozni - persze sokan közülük hű marad a sportághoz, edző lesz, vagy sportkommentátor.

Hogy ennek mi köze van a nőkhöz? Csupán annyi, hogy az USA-ban a focit kizárólag férfiak művelik. Egy amerikai sem jutna arra a számára bizonyára perverzióval határos ötletre, hogy lányok-asszonyok is játszhatnának focit. Európában viszont az (amerikai) foci nem kimondottan tömegsport, itt előfordulnak női csapatok, akik férfi sporttársaikhoz méltó keménységgel edzenek és küzdenek. Rendben, egy sisakos-vállvédős, megtermett nő 170 centi mellett 85 kilóval nem éppen FHM-es méret, de legalább van lehetősége arra, hogy e sportágban testalkatával az élen legyen. Mert nem csak megtermettek, de izmosak is.

Az USA-ban nőket a pálya szélén lehet csak látni, pomponokkal, magasszárú csizmában, miniszoknyában, mélyen dekoltált, szűk blúzban. A cheerleader-ekről van szó, akikre saját tapasztalatom szerint a vérbeli foci-drukker nem nagyon figyel, sokkal érdekesebb számára, ami a pályán történik. Érdekes módon az első cheerleader-ek (több mint száz évvel ezelőtt) férfiak voltak, igaz akkor inkább a nézők koordinálása volt a feladat, sokkal inkább voltak ők "előénekesek" mint táncosok. Európába is eljutott a cheerleading, de itt sokkal inkább az akrobatikus teljesítmény áll az előtérben, mint a tánc és a szexis kinézet.

Itt álljunk meg egy pillanatra: nem igaz, amit mondtam. Igenis létezik az USA-ban női foci, mondhatná egy nagyokos kommentelő. Persze, létezik, TV-ben is látható, sőt a ligának saját weboldala is van. Első nézésre is borzasztó, amit nyálcsorgató, fast food-on hízlalt amerikai férfiaknak kitaláltak - akinek van gusztusa, nézze meg a "Lingerie Football League" oldalát: a védőfelszerelésen kívül bugyiban és melltartóban harcolnak egymással a csajok, persze csak keményen, mondhatni teljes mellbedobással - és a nagyon odatettek az ellenfélnek, van bocsánatpuszi is, amit még Brezsnyev és Honecker is megirigyelhetett volna (képeket lásd alant).

Focis berkekben egyhangúlag szenzációhajhász reklámtrükknek minősítik az egészet, nem is értékelném túl, ha nem ötlött volna a szemembe ma egy cikk az NFL oldalán: egy mexikói riporternő nehezményezte, hogy szerinte lekezelően és szexistán bántak vele, miközben riportot készített. Na lássuk, hogy is történt: A riporternő egy mexikói TV-csatornánál dolgozik, munkáltatója weboldalán többek közt ezeket a fotókat láthatjuk róla:

Ez a hölgy, aki egyébként előszeretettel tapogatja játékosok bicepszét kamera előtt - és annyira profi, hogy a két new yorki csapatot (Giants és Jets) simán összekever - , toppant be edzéd után a New York Jets csapatának öltözőjébe, hogy interjút készítsen Mark Sanchezzel, a csapat mexikói származású quarterback-jével. Állítása szerint a játékosok megbámulták és playboyos fütyüléssel molesztálták. Sőt, szemét volt az egyik edző is, mert az edzés alatt sokszor direkt az ő irányába dobatta a passzokat. A liga vizsgálatot indított.

Ezt értse meg, aki tudja: ha fehérneműre vetkezett, modell-testalkatú csajok fociznak kamera előtt és dugják le egymás torkán nyelvüket, az rendben van. De ha egy riporternő minden további nélkül betoppan egy öltözőbe, ahol a játékosok éppen egy fárasztó edzés után legszívesebben zavarás, média jelenléte nélkül mennének zuhanyozni és átöltözni, akkor a hülye macsó pasik fordítsák el a fejüket és hagyják békén, mert különben. Micsoda pofátlanság. Ja, hogy ő ment oda, és tudta, mi vár ott rá (na, mi más lehetne, mint meztelen, tesztoszteronban hiányt nem szenvedő pasik?)? Az kérem, mindegy. Végtére is a nőket ne nézze senki szextárgynak!

Főoldalra vele!

Nem, ez a beírás nem az egy nő-két pasi konstelláció szexuális vonzatait tárgyalja. Megfogadtam, hogy magyar belpolitikáról nem írok, mert nem érzem magam arra feljogosultnak. Kerüljük meg tehát ezt a buktatót - NEM az aktuális választási kampányról, hanem a múltról:

Volt egyszer, hol nem volt, élt Magyarországon egy ember. Nem a leghülyébb fajtából volt, lehetett elég kihasználatlan agykapacitása - magyarán szólva a "pihent agyú" kategóriába tartozott. Eszébe jutott, meg lehetne változtatni a városképet. Na nem radikálisan, amolyan Al-Kaidásan lebontani egy felhőkarcolót, hanem finoman, sebész szikéjéhez hasonló precizitással. A falragaszokat, tábla-mutációkat, felsprayzett képeket nem lehet feltétlenül könnyen észrevenni - aki sietősen, környezetét nem figyelve megy a dolga után, simán el is mehet egy-egy ilyen műremek mellett anélkül, hogy észrevenné. Aki viszont egy kicsit is figyelmesen jár-kel, felfigyelhet a "Magyar Kétfarkú Kutya Párt" alkotásaira. Sajnos, az aktuális választási kampány miatt a megszokott oldaluk nem elérhető, aki kiváncsi rájuk, egy nagyon rövid válogatást találhat itt.

Szerintem ezek az alkotások mintegy megjutalmazzák azokat, akik figyelmesek környezetük iránt, akik nem szemellenzővel loholnak fel s alá. Persze nem csak a puszta nonszensz irányítja az Kétfarkú Kutyás ötleteket: társadalmi-politikai helyzetet kifigurázó, finom pengével pellegérre állító ragaszok is akadnak szép számmal, sőt: majdnem mindegyik Kétfarkú Kutyás ötlet korunk kritikája, gondolkodásmódunk paródiája.

Sőt, az akcionizmus magasabb szintre is lépett: az MKKP (is) szervezője volt a 2009-ben megtartott "Általános tüntetés"-nek, aminek célja: a Semmi, és annak minél változatosabb kifejezésre juttatása. Dadaizmus felsőfokon.

Szeretném, ha a jövőben is folytatódna ez a fajta akcionizmus, ami egy kis színt visz szürke nagyvárosok még szürkébb hétköznapjaiba. Ha csak naponta néhány ember mosolyodik el egy-egy Kétfarkú Kutyás "alkotás" láttán vagy esik gondolkodóba, szerintem már megérte.

Nem arról szeretnék vitát nyitni, hogy van-e egy ilyesfajta pártnak politikai létjogosultsága (ANNYIVAL több hülyeséget nem ígértek meg, mint a sok "komoly" párt) - itt ne politizáljon senki, aki mégis megteszi és olyan ügyetlenül, hogy észreveszem, kimoderálom. Egyéb kommenteket viszont - mint mindig - szívesen látok.

Ha lusták vagyunk ahhoz, hogy saját blogunkat írjuk, moroghatunk egy sort ismerősök blogjairól. Ettől nem érezzük jobban magunkat, viszont magunkra haragíthatunk néhány embert.

Nem repesek az örömtől minden hülyeség láttán, amit többé-kevésbé hozzáértő emberek felböfögnek a netre. Néhány blogot viszont rendszeresen olvasok (lásd a jobb oldalon picit lentebb a linklistát), de az elmúlt hetekben-napokban ők is áldozatul estek a nyárnak: alina78 bevallottan témátlan (de legalább bevallja, gratula!), a Dezsőmail már hónapok óta tetszhalott (lehet, Dezsőt csendes, fehérre festett falak közt ápolják?), Dina amúgy viszonylag új blogjában is megálltak a kommentek (az utolsó témája nekem sem jött be). Jófiú a Kétfarkú Kutyán morog, de legalább ír. Mage alien-invázióval és szerverátállásal leplezi, hogy nem ír égrengetőt (pedig tőle ezt már-már megszokhatta az ember), Maitai néha nekiveselkedik - akkor viszont naponta akár több poszt is születik. Mamzel sem ír újat: az utóbbi időben kizárólag a blog csomagolására és önsztárolásra szentel időt, a tartalom viszont így hoppon marad. Nemsissi viszont néha elképesztő dolgokat ír, amikre még én is - ugyanabban a városban élve! - rácsodálkozom. A Retrogastro már júniusban kihirdette a nyári szünetet (és lehet, hogy egy kicsit kifulladt, rengeteg téma pergett itt tavasszal, és a "retro" időszakban nem volt AKKORA nagy a választék, hogy ezt az iramot tartani lehessen). Szakmunkás szintén őszinte, meg is írja, miért nem blogol - neki innen is minden jót.

Na, és erre fel pont ÉN legyek a Nagy Szorgalmas? Frászt, mélyen tisztelt publikum. De azért írok, ha erre érdemes témára bukkanok.

A költözés végeztével (vége? frászt: tucatnyi karton árválkodik az új kégli előszobájában, lévén az odavaló szekrényt még nem szállították le) és az agylágyító meleg rövid szünetelésével emlékezetembe tolult egy-két téma, amiről érdemes lenne írni.*

Írhatnék a nagyváros nyári szépségéről - pontosabban: Murphyhez illő törvényszerűségekről (a büdös izzadságszagot ontó, dezodort távolról sem ismerő, bikanyakú atlétatrikós faszi a metrón MINDIG melletted áll és naná hogy a fenti kapaszkodót használja, feltárva előtted bűzmirigyeit) - , elmélkedhetnék személyes dolgokon (nő-ügy, mi más is lehetne?) vagy hasonló, elementáris fontosságú témákon. De nem.

Aktuális téma következik (@Dina: ezek szerint Vérnyomás Alapú Blogger volnék?): a bunkó autós, avagy traktátus az irigységről.

Szegény autós. Áll a dugóban, mert egyik kerületből a másikba böhöm fémkasztniba burkolta magát, ezerrel hűti a klíma, hogy lobogna a haja tőle (ha lenne, de akkor nem látszik a tarkóján a divatos tetkó), remeg a szerencsétlen járgány a saccra néhányszáz decibellel bömbölő zenétől (zene? fogjuk rá, hogy az, Ő legalább is így hívná), brummog a motorháztető alatt a párszáz lóerő. A sor persze áll, lévén nem Ő az egyetlen, aki reggel autóba pattan. Türelmetlen, hiszen Neki nagy, fekete, jellemzően német márkájú autója van, és annak, mint tudjuk, automatikusan mindenhol, minden helyzetben elsőbbsége van. Ő befurakodhat bárhová, előzhet jobbról-balról index használata nélkül (egyik haverom kedvenc elmélete szerint ezekből az autókból spórolás révén kiszerelték az indexet, mert a többi elektronikus bizbasz más túl sok áramot fogyaszt). Bezzeg a többi autós ezt nem tudja, ebből fakad elvétve dudálás-integetés-ordibálás.

S ekkor jelenik meg az ősellenség: a Motoros. Felháborító, hogy a piros lámpánál álló sorok közt ellavírozhat, miközben Ő állva vesztegel. Felvillan a szeme: ez a két keréken fickándozó nem tisztel engem! A legtöbb autósnak persze ez mindegy, de a Nagy Fekete Autóban feszítő Autós számára ez halálos sértés. Neki presztízse van, ott ül benne, halom pízt fizetett azé'. Ez a jöttment meg csak elszáguld mellette? Adok én neked - gondolja. Mindekét agysejtje nagyon megdolgozhatott ezért a gondolatért és közben szentségeltek is, hogy csak ketten tolják a melót a kigyúrt nyakon bólogató fejben... Helyezkedik jobbra-balra, csak hogy a két sáv közt ne maradjon elég hely a Motorosnak. A többi autós furcsán néz rá, de ők is tudják: az ilyen Nagy Fekete Autóhoz ész nem jár, ennek a tulajnak pedig csak úgy "natúr" nincs.

Piros lámpához érnek, Ő meg a Motoros. Egymás mellett állnak, mint rossz akciófilmekben. A Motoros enyhén gúnyos mosollyal átnéz, még üdvözli is fejbiccentéssel. Az Autóst ez a pimaszság még jobban felhergeli, leengedi az ablakot és üdvözlésképpen átüvölt (ordítás nélkül saját szavát sem értené a bömbölő zenétől): "Mi a faszomér' méjsz te elím te rohadík?!" A Motoros nem válaszol. Ha megtenné, csak túlterhelné a tetkó alatt  túlórázó két agysejtet, az autó még állva maradna és feltartaná az amúgy is épphogy csak araszoló sort. Az Autós ordibál még egyet-kettőt, aztán észreveszi (szegény két agysejt, mennyi dolguk akad!), hogy reakció nélkül maradnak szidalmai. Na, akkor inkább tettekkel, gondolhatja, és felpörgeti a motorház alatt szunnyadó lovak százait.

A lámpa zöldre vált. Laza csuklófordulat, a motor lendületes gyorsításba kezd és - lévén a kevesebb lóerő sokkal kevesebb súlyt gyorsít - lehagyja a szomszéd sávban közlekedő Autót, majd a motoros lassít, hátranéz és kajánul elvigyorodik: az Autó rángatózva halad előre, mintha a lovak makrancoskodnának, nem hagynák magukat neandervölgyi sofőr által meghajtani. Majd a motorháztető alól fekete füst bodorodik elő, szökken az égbe. Függöny.

Egyik kollegám sem értette, hogy lehet valaki ilyen jókedvű hétfő reggel. Szintén motorozó kellgáimnak elmeséltem, ők megértették...

*Nem teljesen igaz: blogbeírás piszkált fel, pedig abban nem is voltam érintett. Kösz, Dina.

Átköltöztem. A régi lakás átadva, az új kégliben a legtöbb bútor már a helyén, az ingóságok viszont még többnyire kartonokban lakoznak. Ez lesz a következő hetek kedves elfoglaltsága. Azért hamarosan megint írok, mert történt a közelmúltban egy s más, amiről szerintem érdemes írni.

Vagyok. Élek és virulok. Illetve: élek. Virulni majd akkor lesz kedvem, ha a költözésnek vége. Per pillanat csak az irodában férek hozzá az internethez, nincs otthon sem TV, sem DVD, sem CD - rádió még van. Mármint a régi lakásban. Az új lakásban meg kupi, de nagy. Ki kell pakolni a ládákból-dobozokból - csakhogy ahhoz a t. bútoráruházaknak szállítani-összeszerelni kellene, hogy lehessen hova pakolni.

Na tessék. Akartam írni egy egymondatost, hogy láthassa a világ: élek. Aztán mégiscsak több lett belőle.

Lehet még egy darabig epekedni, a napokban-hetekben bővebben is írok, érik az agyamban egy-két téma, amiket meg lehetne-kellene örökíteni. Addig is: pá!

[Mondvacsinált kritikusoknak szánva: igen, olvasok más blogokat is. Igen, némelyik inspirál is. Nem, nem kopírozom a stílusukat: Van, aki CSAK erről blogol, nekem néha jut eszembe ilyen téma. Ja, és ez most 18+ téma lesz: fiatalkorúaknak nem ajánlott. Naná, hogy ettől egy kiskorú sem fog innen elkattintani, sőt. De ne mondja senki, hogy nem figyelmeztettem...]

A minap C. barátommal söröztünk. Előttem Guinness, őt még nem sikerült meggyőznöm, hogy a kontinensen főzött, sörnek csúfolt löttyök fel nem érhetnek egy ír ale-lel vagy stout-tal. De nem ez a lényeg. Az első pár körön túl voltunk, ekkor oldódik meg a nyelv, jönnek elő a magasröptű vagy nagyon intim témák. C. barátom nagy megrökönyödésemre arról panaszkodott, mennyire nem megy neki a csajokkal. Eddig nagy Casanovának tartottam, még nálam is jobban ment neki a csajozás, pedig az már jelent valamit. Megkérdeztem, nincs-e neki barátnője. Mondta, hogy van, de pár hét-hónap után eddig mindegyik otthagyta, és leszopni sem nagyon akarják a csajok egy idő után. Vicces kedvemben voltam, rávigyorogtam:
- Kicsi a bré, túl korán jössz, vagy nem nyalsz jól?
Elvörösödött, ezt még az ír pub félhomályában is láttam. Gáz van, gondoltam, ez valahol talált-süllyedt.
- Nyalás-probléma.
Rábámultam:
- Amennyiben?
Röviden ennyit: Még soha nem nyalt ki egy csajt sem! Illetve az első szerelmét igen, de neki meg vagy higiéniai problémái voltak, vagy egyszerűen nem jött be a testszaga C.-nek. Azóta nyelve punci környékére nem tévedt. Megdöbbentem, lefagytam, nem értettem. Aztán rámeredtem:
- És akkor miért várod el, hogy egy csaj rábukjon a faszodra, ha ezt még csak udvariasságból sem viszonzod?

Férfitársaim: ne legyetek önző alakok! Van olyan csaj, akit baszhattok ahogy akartok, csak attól nem nagyon tud elmenni. Persze be lehet (és illik is) kézzel-ujjal segíteni - de sokkal, de sokkal izgalmasabb, ha annak rendje és módja szerint szétnyalod a csajt, mielőtt bevetnéd a páncéltörő löveget. Sőt, ennek oka is van: nem csak az udvariasság, a "Ladies first" elv (ezt egyébként az angolok "Ladies before gentlemen"-nek mondják) érvényesülése diktálja a nyalás-baszás-sorrendet. Ha udvarias vagy, és neked ez számít, akkor ez lehet indok. Lehetsz persze önző és machiavellista is: számító és uralomra törő pasik már tudják, hogy nyelveikkel távirányítót kapcsolnak be, amikor az oly izgató hasadékban és annak tájékán kavarnak vele. Ugyan ezen csak egy "gomb" van, de aki azt és környékét kezelni tudja, be tudja vele kapcsolni a nők leganimálisabb ösztöneit. Lehet a csaj tartózkodó, szolid, vonalas és hűvös - ha lucskosra nyalod a kelyhét, faszéhes nőstényt csinálsz belőle. Akkor nem lesz gond a szexszel, és magától értetődően fog rábukni a bránerre is, hogy saját nedvét (is) leszopja-nyalja onnan. Adsz neki egy kör előnyt, és ő mindent el fog követni, hogy be tudd hozni. Sőt, le is körözöd majd, de ezt nem kell feltétlenül az orra alá dörgölni.

Ezt az értekezést leadtam C.-nek is, aki elgondolkozott, és megkérdezte, ezt most és rögtön kipróbálja-e?
- C.-kém, tőlem bátran, de ne várd, hogy én neked egy bérelhető picsát az asztalhoz vonszoljak, keress magadnak egyet normális csajt, és fogj bele. Ha zavarna a szag, zuhanyozzatok előtte együtt. Már a fürdőkádban nekieshetsz a mézesbödönnek, ha megéheztél rá.

Másnap este, miután egy kiadós dugás után aktuális baszópajti-csajom mellett hevertem - na nem "one night stand", de összejárunk néha, ha ránk jön (kötetlen vagyok, miért ne élvezzem az életet?) - és a szendergő csaj mellbimbóira révedt tekintettel élvezem a látványt, csörren a mobilom. C. van a vonalban.
- Gáz van, fájnak a tökeim.
Na, ezzel mindig történik valami, gondolom magamban.
- Belerúgtak vagy összeszedtél valami klassz egzotikus nemibajt?
- Ne szórakozz, nem erről van szó.
- Hát?
- Felszedtem egy csajt, tudod, hogy kipróbáljam...
- Tudom, folytasd. Kinyaltad már?
- Na éppen ez az. Kinyaltam, és a faszéhes szuka azóta nem hagy nyugton, folyton kefélhetnékje van.
Mit lehet erre mondani?
- Neked mindig van valami nyavalyogni valód...
Letettem. Aztán a szundikáló csajhoz fordultam, föléhajoltam. Elvégre nem aludni járunk össze.